Felnőtt nőként szeretné a saját világnézetét kialakítani, de úgy érzi, örökösen akadályokba ütközik. Csapong a világnézetek között és erős bizonytalanság érzés keríti hatalmába. „Mintha kihúznák a talpam alól a talajt” – vallja be az interjú során.
Apja, aki azóta már elhagyta az élők világát, szigorú, vallásos ember volt, így őt is eszerint nevelték. Nem találja a helyét és viaskodik saját magával. Szó szerint saját magával, hiszen kis gyerekként követjük a tekintélyt mindannyian, azonban felnőttként kialakítjuk a saját életünkre szabott értékrendszerünket, és van, akikben ez belül, a hitrendszerben összekavarodik, bizonytalanná téve az egyént a saját életében. A tekintélyt tisztelő kisgyermekkel viaskodik a felnőtt nő.
Lelke mélyén azt éli, hogy ha Apa világnézetéhez képest valami mást alakít ki magának, akkor Édesapját veszíti el végérvényesen. De ő ezt nem akarja… fájdalmas volt Apát elveszteni így is, végig nézni a szenvedését. Sokáig tartott, készültek is rá. De erre nem lehet felkészülni! Szerencsére el tudtak búcsúzni még egymástól, de a fájdalmat ez sem enyhíti.
Hol van most Apa? Volt, és most nincs. Éles késként nyilall a fülébe ez a pár betű: NINCS. A legádázabb szó. Bár ennek már 5 éve, mégis fájó, szívbe mardosó érzés. Aztán történik valami, meglát az alagút végén valamiféle pislákoló fényt, ami hívogatja, bizakodóvá teszi. A felnőttség érzését először éli át valójában. Azt, hogy ebben mennyi lehetőség van, és hogy igazából csak egy út van: ELŐRE. Mert megérzi a súlyát annak, hogy mindig, amikor visszafordul, akkor minden értelmetlenné és kilátástalanná válik annak minden negatív, lehúzó erejével. Tehát csupán egy lehetőség van, előre tekinteni és megmutatni, hogy volt értelme Apa szigorának és vonalasságának, mert pont ez a vonalasság segíti most őt előre nézni és beleállni a saját életébe immáron 43 évesen.
