Egy gyermek elvesztése

Az első gyermekét elvesztette, a másodikat már megszülte, de mindig nagyon félti az élő gyermeket, szinte kínzó, elviselhetetlen módon erősen ragaszkodik hozzá. Szörnyű érzés volt, amikor kiderült, hogy nem él a baba és hogy ez egy megállíthatatlan folyamat.

Egyszerre akartam túl lenni az egészen és visszaforgatni az időt” – vallotta be magának. „Mintha megállt volna az idő és mintha nem is velünk történne mindez.” Miért? Miért?

Anya is elvetélt az első gyermekével, ez mintha a mi sorsunk lenne a nők ágán. Nagymama viszont nem vetélt el, csak TBC megbetegedésben szenvedett, amikor egész kicsi volt a fia, akit egyedül nevelt, mert a gyerek édesapja a háborúban életét vesztette. Akkoriban még nagyon drága volt a gyógyszer erre a megbetegedésre és ő nem engedhette meg magának, viszont a gyerek elkaphatta volna a betegséget. Az anyósa olyan választás elé állította őt, hogy akkor ad pénzt neki gyógyszerre, ha lemond a gyermekéről. A nagymama mit tehetett mást, a gyermeknek élnie kell, nem fertőzheti meg. Ezért odaadta, de soha többé nem láthatta a gyermeket, mert az anyós tiltotta és mindennek kikiáltotta a nagymamát. A nagymama próbálta felvenni a kapcsolatot a fiával később, amikor iskolás volt, odalopózott az iskolához, hogy a kerítésen keresztül beszélhessen vele, de a kisfiú már annyira elvadult tőle, sok gonoszságot mondott az édesanyjára, mert ezt hallotta, ezt kellett mondania és ő elhitte. Nagymamának pedig meghasadt a szíve a fájdalomtól.

Kibírhatatlan ez egy anya számára, sarokba szorítva, igazságtalanul elszakítva egyetlen fiától. Többet nem ment az iskolához sem és látogatóba sem a fiú otthonához. Eltemette őt a lelke mélyére, jó mélyen, hogy túlélje ezeket az éveket és hogy legyen még esélye a boldogulásra, hisz fiatal nő volt még. De ezt követően hallgatott róla mindig, mert a fájdalma akkora volt, hogy úgy érezte belehal, ezt a fájdalmat másképp nem tudta volna feldolgozni.

Családi szinten, érzésekben, lélekszinten össze vagyunk egymással kötve. Tudunk, vagy sem róla, összetartozunk, együtt rezgünk. Beégett a női ágba a nagymamának a fájdalmas küzdelme önmagával, hogy túléljen, hogy szülhessen újra. Ha hagyja, hogy a fájdalom maga alá temesse, soha nem szül újabb gyermeket. De ő
megcsinálta, túlélte és ennek következtében születhetett meg a lánya és később az unokája is.

Mindketten elvetéltek, elvesztették az első szülött gyermeküket. Úgy ahogy nagymama is elvesztette az első szülött gyermekét. Ugye te, idegen ember, aki ezeket a sorokat olvasod, te magad is érzed a kínt, amit nagymama élhetett át? Amit jó mélyre temetett magában, hogy soha napvilágot ne láthasson ez a fájdalom. De pont ezzel az eltemetéssel tartotta mégis ennek a történetnek az energiáit életben a családi dinamikában. Az unokája itt állva, megtörten a vetéléstől, szeretettel néz a nagymamára és sajnálattal gondol az anya és fia elszakítására. Megértő és együttérző. De most érti meg, hogy ez a nagymama sorsa, és hogy neki már van joga és lehetősége másként élni. Attól még ők
hárman: ő, az anya és a nagymama örökre elválaszthatatlanok, hisz nagymama szenvedése és későbbi helytállása révén jöhetett ő a világra, amiért örökre hálás lesz.

Egy gyermek elvesztése után