Az eredeti cikk megjelent a Biatorbágyi Körkép 2022. július-augusztusi számában.
Korunk legnagyobb mumusa a megfelelés, amelynek kibillent hatásaival rengetegen küzdenek. Egyre csak nő a velünk szemben támasztott igények sora. Megfelelés a családtagjainknak, hisz fontos, hogy rendben ellássuk a gyermekeinket, mindent megadva nekik; megfeleljünk házastársunknak, hisz vele fogjuk élni életünk azon részét is, amikor már a gyerekek kirepültek a fészekből; és idősödő szüleinket se hanyagoljuk el. Megfelelés a barátaink felé is, hiszen, ha nem ápoljuk velük a kapcsolatot, akkor elhal az is. Meg kell feleljünk a munkahelyünkön, mind teljesítmény tekintetében, minda kollégáinkkal való kapcsolatban. Csak növekszik és növekszik a teher a vállunkon.
Miért tesszük mindezt?
Arra törekszünk, hogy szeretetet, harmóniát és békét élhessünk meg az életünkben. A megfelelés kényszerének égisze alatt pont az ezekre való esélyünket dobjuk sutba. Odaadó házastársak, tökéletes apák, anyák akarunk lenni, mert az az egészséges a gyereknek.
Hány könyvet olvastunk már erről? Bűntudatot kelt bennünk, ha hibázunk a gyereknevelésben, vagy ha a párkapcsolatban esetleg egy feszültebb időszakot élünk meg, hibáztatjuk magunkat azért, mert nem vagyunk tökéletesek. Csak nehogy sérüljön a gyerek! Közben nem vesszük észre, hogy a gyerek attól az állandósult görcsösségtől sérül, amelyben tartjuk magunkat a megfelelni vágyás miatt, valamint attól, hogy feszültek és kedvetlenek vagyunk, vagy kiabáltunk és elégedetlenkedünk. Amikor mérgelődünk – „már megint én csinálom meg, pedig ti is megtehetnétek…” –, jusson eszünkbe, hogy ez a méreg, amelyet a családtagjaink közé viszünk.
A mások igényeinek szüntelen teljesítése oda vezet, hogy önmagunkat háttérbe szorítjuk. A saját igényeinkről teljes mértékben lemondunk, de ez nem jelent mást, mint önmagunk elvesztését. Észrevétlenül, az évek előrehaladtával szokásunkká válik, nem is látunk más megoldást, és ha az ilyen állapotban rekedt emberrel beszélek, azt mondja, hogy „minden rendben van, ez így helyes, szívesen teszem”. Persze hogy szívesen tesszük, hisz a szeretet az odaadás, az önfeláldozás is. De egyensúlyban kell lennünk önmagunkon belül is, egyensúlyban kell lennie az anya-apa énnek a nő-férfi énnel, a szakmai énnel, a baráténnel, és még sorolhatnám a szerepeket. Persze egy, az egzisztenciát megteremtő időszakban néhány évig hangsúlyos lehet a szakmai én azért, hogy a család anyagi biztonságát megteremtsük, de nem örökre, mert az már az egyensúly billenését okozza az anya-apa én és a nő-férfi én kapcsolatrendszer rovására.
Tünetek, amelyek figyelmeztethetnek bennünket arra, hogy lépnünk kell az önmagunkba nézés felé: kedvetlenség, életöröm jelentős csökkenése; elégedetlenség, kritikusság, panaszkodás; állandó stressz, pihenésre képtelenség; folytonos készenlét. Vegyük észre, hogy hol van a határa a saját lényünk megfojtásának, ellehetetlenítésének, és vegyük a kezünkbe az irányítást, tegyünk rendet önmagunkban. Mert ha bennünk rend lesz, ezt a rendet másolják le a gyermekeink, akik, ha tetszik, ha nem, a mi tükörképeink mindaddig, míg fel nem nőnek.
Hogyan tehetünk az egyensúlyért?
Önismeret, helyes önreflexió útján felfedezzük gyermekkorunk azon traumáit, élményeit, amelyek a maximalizmus, a megfelelés felé vezettek bennünket; tudatossággal megfigyeljük a saját működésünket, beazonosítjuk azokat a pontokat, ahol megfelelésbe kerülünk, amit majd maga a változás követ, meghozva az elvesztett életörömöt és lendületet.
forrás: Biatorbágyi Körkép, 2022. július-augusztus
