Egy kérdést szeretnék megválaszolni, amit a minap címzett hozzám egy fiatal lány (természetesen az ő engedélyével), hátha más olvasóimnak is hasznos lehet:
„Bármit csinálok, nem érzem jól magam, hiába kapok dicséretet, azt meg se hallom, de amikor kritika ér, az nagyon mélyen megsért. Mit kezdhetek ezzel? Egyszerűen nem tudom magam jónak érezni, bármit is csinálok.”
A fiataloknál nem meglepő ez a téma, ilyen-olyan formában mindannyian átesünk ezen a szakaszon. Ez a lány a kamaszkora közepén tart éppen, de felnőtt embereknél sem meglepő a kérdés. A kamaszkor lényege, hogy a MI-tudatból, vagyis a szülőkkel való egység érzéséből elkezdenek kikacsintgatni a fiatalok, ami az ÉN-tudat kialakulásához vezet. A szülőkről való leválás része az, hogy mindent megkérdőjelezünk, ami addig természetes volt, lázadunk és fogadkozunk, hogy mi majd tuti másképp fogjuk csinálni, ha végre eljutunk oda…oda, ahhoz az áhított felnőttséghez. A leválásnak alapvető része, hogy „nem”-et tudjunk mondani arra, ami eddig volt, hogy majd „igen”-t mondhassunk önmagunkra. Csakhogy amennyiben a szülőkkel való egység érzés valamilyen oknál fogva sérült volt, mert a szüleink elváltak, vagy mert együtt voltak ugyan, de nem volt harmonikus a kapcsolatuk, vagy egyéb, a szülőkön nem múló, az egyén számára fontos mély belső lelki dinamika okán, úgy az egyén nem tudja a két szülőből összerakni magát. A rövid chat beszélgetésünkből megtudtam, hogy a lánynak problémás volt a kapcsolata az édesapjával. Az ok mindegy. Az is mindegy, hogy kinek a hibája.
Szakértő válasza:
Úgy próbálod ezt a felemás helyzetet túlélni, hogy édesapádat félretolod a lelkedben, az édesanyáddal viszont kellően mély és kiegyensúlyozott kapcsolatot élsz meg, így látszólag minden rendben van. Minden döntésünknek, így a te döntéseidnek legyen az tudatos, vagy tudatalatti, következménye van. Először is azt kell tudomásul venni, hogy a túlélési stratégia, amit tudattalanul hoztál létre következményekkel járt. Nem tehetsz róla, nincs ezzel semmi baj. Az életben vannak helyzetek, amelyekre reagálnunk kell. Ez biztosítja a folyamatos fejlődésünket, minden mozgásban van és változik. Egy nagyon fontos dolgot azonban kifelejtettél, mégpedig azt, hogy te a szüleidből vagy. Az édesapádból és az édesanyádból. „Félresöpörheted” bármelyiket, de mindig lesz valami, ami emlékeztetni fog a hiányra. Ezért azt javaslom, hogy anélkül, hogy megítélnéd apádat, csak azt próbáld meg átérezni, hogy te belőle is vagy. Attól még, hogy apukád számodra vitatható dolgokat tett, vagy épp nem tett meg, ne a hiányra koncentrálj, hanem arra, hogy neki is köszönheted az életedet. Fontos tudni és elismerni azt is, hogy mindenki annyit és olyan minőségben ad, amire képes. Várhatunk többet, mást tőle, de ő akkor is csak annyit fog adni, amennyire képes, viszont magunk előtt teljesen elvágjuk ezzel a lehetetlenhez való ragaszkodással az utat a boldogsághoz. Te nem csupán édesapádból vagy, hanem édesanyádból is. Nem egyikre, vagy másikra hasonlítasz kizárólag. Lehet, hogy hajt ilyesmi vágy a szíved mélyén, de az a helytelen félretolás része, azt ahhoz, hogy helyén legyen az én-képed, el kell engedned. Kettőjükből egy teljesen más minőség lettél. Benned örökre együtt vannak a szüleid, akármi is történt velük.
